A kiállítás képekben
Az alábbiakban a kiállításon látottak és hallottak alapján kialakult személyes benyomásaimról írok. Szubjektív beszámolómban azt igyekszem érzékeltetni „nem igazán örömteli” folyamatok zajlanak napjaink szórakoztatóelektronikai iparában.
Ahogy már korábban utaltam rá a kiállításra inkább a sokszor öncélú látványosság és a „népszórakoztatás” volt a jellemző. Voltak cégek, melyek termékeiről nem lehetett a helyszínen megtudni semmit, mert nem azok voltak a fontosak, hanem a márkanév és a hozzá kapcsolódó képzetek.
Erre talán a legjobb példát a „like.no.other” marketing szlogen szerint másoktól különböző Sony szolgáltatta. Standjuk egy sejtelmes, mennyezetről lelógó fekete és más színű könnyű textilfüggönyök alkotta átláthatatlan „erdő” volt, melynek kevésszámú „tisztásain” előfordultak, sőt néhol kipróbálhatóak is voltak termékek is, de azokról bármit megtudni meddő próbálkozás lett volna, mert a helyszínen nem tartózkodott senki a cég képviseletében.
A Philips saját csarnokában dróton függő légi mozgásművészek látványában gyönyörködhettünk, de volt itt is színpad játékhoz.
A Panasonic kiállításának középpontjában is a színpad és a rajta „egyhelyben álló” F1-es versenyautó dominált, ami jelképnek sem utolsó: itt állunk, pedig száguldhatnánk is.
Az LG Electronics standján a legnagyobb és legtöbb „arannyal futtatott” sorozatban gyártott plazma TV és a leginkább falra-akasztható (ennek legalább van értelme) vetítő kelthetett igazi feltűnést.
A Samsung pedig látványosságnak a legnagyobb plazma és LCD képernyő prototípusokat tolta előtérbe.
Furcsa ellentmondás tehát, hogy miközben a panaszkodó gyártók is tisztában vannak vele, hogy a vásárlók többsége nehezen fogadja be az egyre újabb és újabb technológiákat és az azok felhasználásával épített készülékek kínálta vadonatúj technikai lehetőségeket és szolgáltatásokat, aközben rengeteget költenek fölöslegesnek tűnő látványosságokra, és igen keveset a vevők megfelelő tájékoztatására, ha úgy tetszik „képzésére”, pedig biztos lehetne a kettőt kombinálni.
Erre talán a legjobb példát a „like.no.other” marketing szlogen szerint másoktól különböző Sony szolgáltatta. Standjuk egy sejtelmes, mennyezetről lelógó fekete és más színű könnyű textilfüggönyök alkotta átláthatatlan „erdő” volt, melynek kevésszámú „tisztásain” előfordultak, sőt néhol kipróbálhatóak is voltak termékek is, de azokról bármit megtudni meddő próbálkozás lett volna, mert a helyszínen nem tartózkodott senki a cég képviseletében.
A Philips saját csarnokában dróton függő légi mozgásművészek látványában gyönyörködhettünk, de volt itt is színpad játékhoz.
A Panasonic kiállításának középpontjában is a színpad és a rajta „egyhelyben álló” F1-es versenyautó dominált, ami jelképnek sem utolsó: itt állunk, pedig száguldhatnánk is.
Az LG Electronics standján a legnagyobb és legtöbb „arannyal futtatott” sorozatban gyártott plazma TV és a leginkább falra-akasztható (ennek legalább van értelme) vetítő kelthetett igazi feltűnést.
A Samsung pedig látványosságnak a legnagyobb plazma és LCD képernyő prototípusokat tolta előtérbe.
Furcsa ellentmondás tehát, hogy miközben a panaszkodó gyártók is tisztában vannak vele, hogy a vásárlók többsége nehezen fogadja be az egyre újabb és újabb technológiákat és az azok felhasználásával épített készülékek kínálta vadonatúj technikai lehetőségeket és szolgáltatásokat, aközben rengeteget költenek fölöslegesnek tűnő látványosságokra, és igen keveset a vevők megfelelő tájékoztatására, ha úgy tetszik „képzésére”, pedig biztos lehetne a kettőt kombinálni.